««« Aktuális
A kommunizmus áldozatai
A kommunizmusról van már egy-két megrázó film, a Terror Háza is kitesz magáért, hogy minél több ember ismerhesse meg a kegyetlenséget, az állandósult terrort, az elnyomást.
De bármilyen szörnyű a veréseket, a fizikai megsemmisítést látni, a kommunisták sem próbálták meg az egész lakosságot meggyilkolni(bár Kambodzsában derekasan nekiláttak), mert akkor nem lett volna kin élősködni.
Volt viszont a kommunizmusnak egy másfajta áldozata: az ország. Nem viccelek, a lakosság egészére gondolok, minden egyes ember megszenvedte a terrort a maga módján, még akkor is, ha nem volt erről tudomása.
Léteztek a dacos elnyomottak. Például a szüleimtől hallottam: "Volt már rosszabbul is, lesz ez még jobban is, fog még a fán lógni a sok tovaris". De rögtön hozzátették: nehogy ezt másnak is elmondd!
Ez kamaszkoromban rettenetesen megkevert. A szüleim tehát megalkuvók? Gyávák? Vagy csak realisták? Egyáltalán, miért van az embereknek gyereke a rabszolgaságban? Volt erre egy olyan válaszuk is, hogy miért? Nálunk még mindig jobb, mint Romániában.
Ettől a kép csak zavarosabb lett.
Aztán ott volt a szomszéd esete. Mondjuk, tudtad, hogy az amúgy kedves szomszéd néni abból él, hogy a külföldi leveleket kinyitja és átvizsgálja. És ezt mindenki tudta, de valahogyan nem közösítették ki. Mert "amúgy rendes" volt. Meg ki tudja, közel van a tűzhöz, ha egyszer mérges lesz rád, még ártani is tud. A rendes néni.
Meg egyébként is, mi van, ha tudod? A buszon, villamoson melletted állhat egy besúgó, egy vallatótiszt, akkor meg mi a különbség?
Voltak aztán azok, akik nem voltak hajlandók elismerni, hogy a hatalom azt csinálhat velük, amit akar. Ők csak dolgoztak, "nem érdekelte őket a politika", tehát becsukták a szemüket, fülüket, próbáltak beutalást szerezni, hogy nyaralhassanak, sokan szereztek
egy Trabantot, horgászni jártak, és makacsul próbálták kizárni a valóságot az elméjükből.
A szegényebb sorúak között sok érzéketlen, közönyös ember akadt, aki lemondóan csak annyit látott a világból, hogy mindegy, ki dirigál, neki sohasem lesz jobb a sorsa.
Voltak olyanok, akiket "kiemeltek", akik elvileg felelős, képességeiket messze meghaladó munkakörben dolgoztak, ezekből a legrosszabbat hozta ki a rendszer. Elégedettek voltak, pökhendiek, vakok és süketek.
De az egész társadalom roncsokból állt össze.
Erre a kádáristák ráöntötték a középszerűség mázát.
A kommunistákról az embernek indulatból 1956 jut először az eszébe, a kínzások, munkatáborok, börtön. Ezek akut események voltak, hirtelen, végtelenül erőszakos események
Az elszürkülés krónikus betegség volt, lassan ölt. Ezért sokan nem is vették észre, ezért nincs előtérben.
Pedig minden szürke volt, kisstílű, az élet egy rossz, egykedvű rutin volt, de mivel így vagy úgy megtörtek mindenkit, az egész eldöcögött valahogyan. A fiatalokat várták a tűrt és támogatott szabadtéri programok, a középkorúak nézhettek meccset az egyetlen tévécsatornán, az idősebbeknek ott volt a néptánckör a kultúrházban - a rendszeren ülő bürokraták elképzelése szerint. Szilveszterre meg ott volt a kabaré, ahol Kovács elvtárs visszaél a hatalmával a vállalatnál, de lebukik és megbűnhődik. Meg elénekelték, hogy "Mért nem kapni borjúhúst?", és az emberek nevettek és tapsoltak azon, hogy nem kapnak borjúhúst.
Aztán ott volt a táncdalfesztivál és a Szabó család. Az egész ország egy Szabó család volt, kivéve a kétkezi munkásokat, akiknek mást szórakozást kellett találni, pálinka és sör formájában.
És ott ténfergett nap mint nap egy országnyi zombi.
Sokan annyira deformálódtak, hogy mind a mai napig nem találják a helyüket. Ezek között halásznak a Gyurcsány-félék. És van köztük bőven, aki be is dől nekik.
Őket nem verték össze, nem akasztották fel. De ők is a kommunizmus áldozatai.